Csónakosok emlékezete
Amikor felemelted a benzines kannát, és elindultál, már nem voltál otthon, már kívül voltál az otthonon, sok esetben magadon is, de hajtott az az érzés, az a semmihez sem hasonlítható érzés, amit akkor érzel, amikor belököd a csónakot, és megfordítod a söprűst, bebuktatod a Vetyerok-ot, vagy a Tomost... Két pumpálás, zsinór körbetekerve, löksz egyet az evezőn, aztán majdnem hanyatt esve rántasz egyet a zsinóron - persze, nem indul be- aztán még egyet, és még egyet, és aztán köpködve erőre kap a motor, és boldogan veszed fel a pózt, a bajai férfiak nyári pózát; egyszer egy nőismerősöm mondta nekem, a bajai férfiakat két dologról lehet megismerni bárhol a világban: ódákat zengenek a folyóról, és ülve mindegyik felveszi a csónakos pózt, azt az igazi pózt: előredőlsz, kezed hátul markolja a gázkart...és ez nem változott azóta sem, ahogy mégy kifelé lassan pöfögve a Sugón, a szembejövő nem a kormánynál ül - pedig van neki - nem,, á, dehogy, hátul, mert ott az igazi...
Beleszagolsz a levegőbe, igazi nyári vízszag jön szembe, hátulról keveredik a motor kesernyés kipufogógázával, de mit érdekel, haladsz kifelé, remegő térdekkel, hogy végre igazán mehess, igazán száguldj, verjék a hullámok a csónak alját, robogj szembe mindennel és mindenkivel, és amikor eléred a spiccet, kezed automatikusan húz a gázkaron, a csónak kiemelkedik, és máris szállsz a szélben, nyári nap alatt, oda, ahova akarsz, annyira, amennyire akarsz, akivel akarsz....mégy a Vén Dunára, mégy a Kis Koppányra, mégy a Kádár szigetre,Móric torokba, Szúnyog szigetre, Sió-torokba...döccen a csónak, kifut a partra, elzárod a benzint, lépsz kettőt - és tied a csend, a folyó csendje, az a semmihez sem hasonlítható zajos csend, ahogyan végigfut hullámaival a zátony peremén, körbefolyik a lábad körül, s újabb redőt rajzolva a homokba, elenyészik..
Hanyatt fekszel a zátonyon, voltál már itt, ma is tegnap is, tegnapelőtt is, minden nyár minden napján, mindenre emlékszel, mindent tudsz ,mert te vagy a csónakos, minden csónakos, aki nyáron beül a hajóba, és vonul kifelé a Dunára, a zátonyra, a holtágba...Ők mindannyian te vagy, mert évek hosszú során mindannyian ide igyekeztek, mindannyian ugyanazt akarták, amit te: megtapasztalni a nyugalmat, a csendet, hangokat, mindent. Te vagy ők, általad emlékszik mindenki arra, hova kell menni, s nyáron nem kérdezi, megy, mert a kollektív emlékezet erre ösztönzi; valaha apa vitte a fiát, ma a fiú viszi az apját, de már vele van a fiú fia, akit most apja visz, aztán majd ő viszi apát, és majd viszi az ő fiát...nemzedékek hosszú sora tette ugyanezt, akkor ladikkal, innen-onnan összeszedett motorokkal, ma csillivilli műanyag förtelmekkel, de legyen bárkinek bármekkora hajója, legyen bármennyi pénze;ő akkor is egy csónakos, egy azok hosszú sorában, akik megtették ezt az utat, ő ugyanúgy ugyanazt csinálja, mint megannyi társa, még ha nem is tud róla.
Amikor a Szúnyog-sziget magába fogadja a nap sugarait, ő is, te is mi is, mindenki elindul vissza, ugyanúgy, mint eleik sok évvel ez előtt. Ugyanazt a fokot célozzák meg, ugyanarra a lámpára tartanak, és ugyanazt az emlékművet látják maguk előtt, mint te, vagy én, vagy mi, akik már megjártuk ezt az utat, s most kesernyés dühvel figyeljük a fiatalokat, akik most kezdik, mert nekik még lehet, nekünk már nem, de tudjuk, hogy ők is ugyanott fognak horgonyt vetni, ugyanott fognak bográcsozni, ugyanott lesznek szerelmesek, ahogy mi - mindannyian.
S amikor ott űlsz, azon a lépcsőn, ott szemben a Türrel, és arra vársz, hogy aranyhidat verjen a nap keresztben a Dunán, jusson eszedbe valamennyi, már égi vizeken cirkáló csónakos, valamennyi, aki itt valaha elhajózott, boldogságát keresve.
Mert -boldogok voltak valamennyien.
Mwin.